Ma van ma, és csak ma van ma

"...a kisebbik lányom minden naplementekor sírva fakadt. Meghal a nap, hüppögte. Ne sírj, holnap majd újra él. Rám nézett, nem megvetően, inkább lekicsinylően. Milyen buta is vagy te, szegénykém, mondta szomorúan. Ma van ma, és csak ma van ma. Nyolcéves volt, épp hiányzott elöl egy foga. Ettől minden mondata valahogy komoly lett, igaz."

Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplóját olvastam. Mint mikor egy meccset felvételről nézünk úgy, hogy tudjuk az eredményt. A könyvhéten vettem meg, de halasztgattam az olvasását, magamnak sem mertem bevallani, miért.
Én is a Termelési regénnyel ismertem meg az Esterházy-univerzumot, és egyből magába szippantott a nemeuklideszi irodalom, ahol a párhuzamosok nemcsak a végtelenben találkoznak, és ahol még kicsiben sem lineárisak a dolgok, mert a szöveg egy sokdimenziós szövedék. Azóta az Esterházy-életmű nagyobb része a könyvespolcunkon figyel, a kortárs magyar írók közül tőle olvastam a legtöbbet. Ebben a blogban két Esterházy-műről is posztoltam már, az Én vagyok a Te című színdarabról és az Egyszerű történet vessző száz oldal, a kardozós változat című regényéről,  de számtalan posztomban helyeztem el Esterházy-idézeteket, sőt, a címkefelhőmben a könny és az önsajnálat címkéket a Javított kiadásból kölcsönöztem.
Egy, a kormánypártokhoz közel álló volt osztálytársam (illetve nyugodtan nevezhetem barátomnak, én nem pártszimpátia alapján barátkozom), ki tagja a Közmédia Kuratóriumnak, EP halálakor egy fényképet posztolt ki Facebook-oldalán, melyet a könyvhét megnyitóján készített a nyitóbeszédet tartó íróról. Este megnéztem a közszolgálati híradót, és döbbenten konstatáltam, hogy a nagy író halálhíre csak a jégeső okozta károk, a napi migráncsozás és a hármashatár-hegyi kilátó átadásáról szóló tudósítás után került a képernyőre. Szegény barátomnak jól beletrollkodtam a posztjába:

Nem kisebb személy válaszolt, mint maga Siklósi Beatrix (van-e ki e nevet nem ismeri), a köztelevízió vallási és nemzetiségi műsorok főszerkesztőségének a vezetője. Csak ennyit tudott írni: Írófejedelem????
Mein Gott, mehr Licht!
Esterházy Péter olyan személyes kapcsolatot ápolt Istennel, melyet a Siklósi Beatrix-féle szentfazekak profánnak, sőt egyenesen blaszfémiának tartanak. Megint csak a Hasnyálmirigynaplóból:

"Ne reménykedj, Uram, ez nyilván veled kapcsolatos. - Nem tartozik ide, csak eszembe jutott: a legkevésbé sem vagyok dühös rád. Hogy átvertél, vagy ilyesmi. Jól van ez most, csak elég rossz. De minden rendben van. Lényegében számíthatsz rám, ha nem értek is mindent ebben a szenvedésprojektedben. Köztünk szólva én már a fölfeszítésedet is túlzásnak találtam. De rendben (hogy nem mondjam, oké), a Teremtés nem kívánságműsor. Pedig ki tudna ellenállni, hogy a sült galamb a szájába ne repüljön. Nem akarnék úgy tenni, mintha volna érzékem a bölcselethez, csak így, fecsegve mondanám (nem vagyok parekszelánc buta, de nyelvem mindig erősebb volt, mint az eszem - pardon, mi ez a "volt"?), hogy ha a kívánságlista szerint haladnánk, akkor hamar fölszámolnánk az embert, minek a test, a toka, a ráncok, minek a zakón a svejfolás, minek a részletek, micsodába a részletekkel, sőt, nem is kéne az egyes ember, mire jó egy Einstein meg egy Varga Zoltán külön, legyen egyben minden, egy egységes létezés... És félő, akkor azt neveznők Istennek."

Úgy emlékszem, összesen háromszor voltam személyes közelségben Esterházyval (hogy megint tőle idézzek: amikor ugyanazt a levegőt szívhattam be, amit ő kifútt). Legutoljára 2013 augusztusában, amikor a Goldmark teremben tartott felolvasást A kardozós változatból, Dés László kísérte szaxofonon. Most, szeptemberen is mentünk volna ugyanoda, ugyanilyen alkalomból...
Valamikor még '90 tájékán a Bem moziban néztük meg Enyedi Ildikó filmjét, Az én XX. századomat, és a nagy író rendezetlen fürtjeivel pont előttünk ült és láthatóan nagyon élvezte a vetítést.
De jól emlékszem, hogy esküvőnk napján az Úri utcai házasságkötő (majdnem azt írtam: házasságtörő) teremből kocsinkon épp az esküvői ebéd helyszínére hajtattunk (bizony, hintón), és a Várban haladva Esterházy nézett nyitott kocsink után arcán avval a derűvel, amivel csak ő tudott nézni (az Esterházy-rostélyos, Esterházy-torta és Esterházy-minta mellé kéne egy ilyen szó is: Esterházy-derű).
A következő nyáron, 1991 furcsa nyarán (vitorlázás angolnatetemek között, szovjet puccs, pápalátogatás) EP Az elefántcsonttoronyból című esszékötetét olvastam. A könyv azokat a tárcákat tartalmazza, melyeket Esterházy két éven át írt a Csoóri Sándor-vezette Hitel című folyóiratba '88-tól '90-ig. A szakítás konkrét oka Csoóri szeptember 5-i cikkének zsidókról szóló passzusa volt. Utolsó cikkében EP ezt írta:

" Különbözni csak közös nyelven lehet. És akkor én most ezzel az írással azt mondom, azt szeretném, hogy ez a közös nyelv olyan legyen, hogy ne lehessen benne leírni olyasmiket, amik abban a cikkben leíródtak."

Ekkor került át EP (mit csináljak, jobb kategóriát még mindig nem sikerült kitalálni) az urbánus oldalra, vagy ahogyan a Siklósi Beatrix-féle fapinák gondolják, a sötét oldalra. Ezért kíséri még halálában is annyi gyalázkodás Esterházy Pétert. Most utánaolvastam, mit is írt 1990 június 16-án, házasságkötésünk napján a Hitelbe, és találtam valamit, ami pont jól illik ennek a posztnak a végére. Ebben is az okos kis Zsófi szerepel, mint a naplementés történetben, ebben is nyolc éves:

"- Azért nem irigyellek, ha majd meghalsz. Majd nyilván veszekedni fog veled.
- Kicsoda?
- Hát a Jóisten. Te is veszekedsz velem, ha utálatos vagyok a Miklóssal.
- Ez most hogy jön ide?
- Csak úgy mondom. Te is csak úgy írod, nem?
- Fejezzük be ezt a beszélgetést, elkésel az iskolából.
Erre, mint egy artista, a nyakamba veti magát, olyan könnyű a keze, mintha fátyolból volna, azt teríti az arcomra.
- Hát ne félj, kisöreg. Ne félj."