A múltat végképp eltörölni

Elnézést, kedves blog-olvasók, ha Orsi díjnyertes novellája előtt hosszabb bevezetőt írok.
A forradalmak szeretnek véglegesen szakítani a múlttal. "A múltat végképp eltörölni..." énekeltük az Internacionáléban, "múltad a fájó, bús ezer év" hallhatjuk egy másik munkásmozgalmi dalban, de még a fényes szelek nemzedéke is úgy gondolta, hogy "holnapra megforgatjuk az egész világot". A Fidesz is így vágott neki a kormányzásnak, és néhány nagyon fontos változtatás mellett nem kímélte az utcaneveket (mi volt a baj a Köztársaság térrel, kinek ártott Frankel Leó, Gelléri Andor Endre vagy Tersánszky Józsi Jenő?), de még a BKV-buszok színét is megváltoztatta.
A történelemből pedig kitörölt majd' fél évszázadot. Új, "fércnél maradandóbb" alaptörvényünk Nemzeti Hitvallása szerint 1944-től 1990-ig a nemzet valamiféle hibernált állapotban volt, és hótisztán ébredt csipkerózsika-álmából. A törölt időszakban nem voltunk "mi", csak "ők" voltak.
Az intézményesített politikai amnézia elhárítja a felelősséget, nem vesz tudomást arról, hogy "mindenki szem volt a láncban". A gyermekpszichológusok ismerik ezt a jelenséget: amikor a gyerek azt mondja, "nem én voltam", akkor nem hazudik, hanem megpróbálja meg nem történté tenni a dolgot. Pedig ha eltagadjuk a múltat, újra meg újra ugyanazokat a hibákat követjük el. Lám, egy 18 éves tanuló is tudja: ha megpróbáljuk meg nem történtté tenni azt, amit legszívesebben kitörölnénk a múltból , szükségszerűen elveszítünk valamit, ami egykor fontos volt.
Ezzel a bevezetővel közlöm - a szerző hozzájárulásával - Orsi lányom Időutazás című novelláját:

Időutazás

Hajnalodott. Anne leült a trafik lépcsőjére. Nem emlékezett rá, hogy minden reggel itt vette meg kávéját tejjel és cukorral. Nem emlékezett még a saját nevére sem.

Anne  kezdetben csodálatos életet élt. Sokan irigyelték szépségéért és éles eszéért. De ő sohasem volt kellőképpen elégedett önmagával. Nem vállalta fel büszkén tetteit, inkább megbánta azokat. Ez azonban csak gyermekkorában jelenthetett neki bármiféle problémát. Akkoriban az embereknek nem nyomta az a teher a vállukat, hogy mindent elsőre jól csináljanak. Hibázhattak, mert tudták, kijavíthatják a hibákat. Mindenkivel előfordult már hogy egy szégyenteljes vagy félresiklott esemény után arra gondolt: „ Bárcsak visszamehetnék az időben, hogy ezt másképp csinálhassam!” És Anne, akárcsak a többiek, ezt meg is tehették. Onnantól  kezdve, hogy betöltötték a tizenkettedik életévüket, bármikor visszautazhattak az időben oda, ahol minden hibás. Ahol csak az létezik ami csorba, kifacsart, elrontott, kinevetett, elfuserált vagy éppen csak nem elég megfelelő. Senki sem tudta azonban, hogy az utazgatásnak ára van. Egy útért cserébe az illető elveszít egy számára kedves emléket.

Akik mindenüket elveszítették néhány kósza, ostoba hiba miatt, ők lettek a hontalanok, akiknek semmi más nem maradt, mint egy erős ital, amely még a rosszat is elfeledtette velük. A legdrágább árat azok fizették, akikből az érzelmek tűntek el örökre. Őbelőlük lettek a robotként dolgozó, törtető karrieristák, vagy azok a házastársak, akiknek a kapcsolatuk hűvös és rideg.

Anne első útja 12 éves korában történt. Meleg, tavaszi nap volt, így a lenge szoknyáját vette fel. Az ebédlőben egy fiú fellendítette a szélét olyan magasra, hogy mindenki alálátott. Az a megalázottság, amit érzett elég volt arra, hogy elhatározza, megváltoztatja a múltat, és azon a reggelen inkább a nadrág mellett dönt. Aznap délután könnyűnek és elmondhatatlanul boldognak érezte magát.  Amikor azonban este bemászott az ágyába, nem ismerte fel azt a kis rongyos szőrmókot, aki nélkül születése óta képtelen volt elaludni.

-        Anya, mondtam már hogy ne hozz haza nekem minden régiséget, amit az utcán találsz! Nincs szükségem ezekre! – kiáltotta ki a folyosóra, majd ugyanazzal a lendülettel dobta ki régi barátját a párnája alól.

Aznap éjjel, nem tudta, hogy miért, de nagyon nyugtalanul aludt el.

A kamaszkora, akárcsak mindenki másnak, neki is nehéz volt. Nem telt el úgy egy hét, hogy ne utazott volna vissza a hibákhoz, hogy változtasson. Mire kinőtt ebből,  már nem emlékezett az első szerelmére, arra a pillanatra, amikor úgy nevetett a barátnőivel hogy potyogtak a könnyei, sem a kedvenc könyvére. Nem tudta már, mi volt a jele az óvodában, és a napközis tea ízét sem ismerte fel többé.  Sohasem emlékezett rájuk, nem tudta, hogy megtörténtek, így nem is hiányoztak neki.

Anne most 18 éves. Múltját nem rondítják apró, fekete foltok, mert már mindet eltakarította.

Anne reggel iskolába menet még gyorsan bement a sarki trafikba.

-   Jó reggelt hölgyem! A szokásosat? – kérdezte a mindig mosolygós, helyenként enyhén kopaszodó úr a pult mögül.

-         Igen, köszönöm! Tejjel és cukorral.

Ahogy megérkezett az iskola elé, megpillantott valakit, aki hirtelen jobban megmelengette,  mint az a forró kávé, amit még mindig a kezében szorongatott. A fiú integetve közeledett, szája mosolyra húzódott, barnás, mézes-sárga színű szeme pedig csak úgy ragyogott. A lány mellé lépett és puszit nyomott az arcára. Anne korábbi éveinek homályos foltjait ennek a fiúnak a személye töltötte be.

Együtt mentek be az épületbe, és legközelebb csak a tanítás után váltak el egymástól.

Mikor Anne délután hazaért, a káosz közepébe csöppent. Szülei falat repesztő hangerőn kiabáltak egymással, kishúga bömbölt, csapkodott toporzékolt.  Anne nem is emlékezett arra, hogy volt-e valaha olyan, mikor a szülei szerették egymást. Vagy azért, mert elmosódtak a még gondtalan családjával kapcsolatos emlékei, de az is lehet, hogy a szülei vesztették el az érzelmeiket. Mikor megpillantották az előszobába benyitó lányukat, ő lett a célpont. Rázúdult minden: munka, gyerek, egy másik nő, számlák, mosogatóba száradt reggeli-maradékok, ledobott szennyes a padlón, kiürült fogkrémes tubus. Anne egy ideig tehetetlenül állt a bejárati ajtóban. Könnyei elfojthatatlanul, némán potyogtak. Majd megfordult, és kirohant az utcára. Még akkor is rohant, amikor már kapkodva vette a levegőt, torka és ajkai pedig kiszáradtak. Mikor lábai már remegtek a fáradságtól, akkor rogyott csak össze. Egymást követték fejében a meggondolatlan vágyak.

- Bárcsak ne nyitottam volna be azon az ajtón, bárcsak újra magzat lehetnék, hogy megválaszthassam, hova szülessek, bárcsak elmostam volna a bögrémet, bárcsak sose fáradtam volna el, és ki tudtam volna futni a világból, bárcsak ne álltam volna szótlanul az előszobában, bárcsak ne használtam volna el a fogkrémet, bárcsak letöröltem volna a húgom könnyeit, bárcsak, bárcsak, bárcsak, bárcsak.

Érezte hogy elkezdődik, érezte, hogy vissza fog utazni a hibákhoz, de ez most valahogy más volt. Sokkal gyorsabban kezdett vele forogni a világ, csak elmosódott, színes foltokat látott, a fejébe irtózatos fájdalom hasított és végül már csak a sötétség felé zuhant. Mikor újra kinyitotta a szemét, már éjszaka volt és rázta a hideg. Feltápászkodott a járdáról, de semmi sem volt ismerős. Ahogy megindult a halványan megvilágított utcában, remegni kezdett. Úgy érezte magát, mint egy csecsemő, miután világra jött. Minden idegen volt, a tárgyak óriásként magasodtak fölé.  Félt.

Hajnalodott. Anne leült a trafik lépcsőjére. Nem emlékezett rá, hogy minden reggel itt vette meg kávéját tejjel és cukorral. Nem emlékezett még a saját nevére sem.

Órákig üldögélhetett ott, térdébe fúrt arccal. Megjelentek az első fénysugarakkal a dolgukra igyekező emberek is. Mikor Anne felnézett egy fiú állt előtte. Nem ismerte fel őt. A fiú közelebb jött, és Anne belenézhetett a szemébe. Méz színe volt. Tudta, hogy ezek a szemek hozzá tartoznak, hogy az ő jelenlétükben biztonságban lehet. A fiú megfogta a kezét, és óvatosan megszorította. Együtt indultak el a narancssárga fényben, miközben Anne tudta, most újrakezdi az életét.

  Pál Orsolya, 12.b