Parlament

Parlament

2013. január 9., szerda

A csalódás íze

Ungvári Tamás Csalódások kora című tanulmánykötetét olvastam vagy három hónapon keresztül. A szerző a XIX. és XX. századi irodalomtörténet tükrében mutatja be a magyarországi zsidóság nagy lendülettel meginduló, megtorpanó, majd a holokauszttal végződő asszimilációját.
A 600 oldalas kötet mind formájában, mind tartalmában tudományos igényű, a kor irodalomtörténetében járatlanok számára csak komoly hozzáolvasással követhető. Fejezetenként növekvő sorszámú hivatkozásokkal, a fejezetek végén részletes forráslistával, majd a kötet végén az összes felhasznált forrás összefoglalásával valamint név- és tárgymutatóval a könyv egyáltalán nem könnyű lektűr.
Mivel a Nyugat nemzedékének ezzel az aspektusával korábban nem foglalkoztam, komoly meglepetés volt számomra, hogy a "zsidókérdés" az írók és közírók körében milyen szélesen tárgyalt téma volt a múlt század első felében, hogy a Nyugat a zsidó és nem zsidó progresszív írók nagy egymásra találásában teljesedett ki. Eleddig nem tartottam számon Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Szép Ernő, Szomory Dezső zsidóságát, keveset tudtam Ignotusról, a zsidó asszimiláció apostoláról. Nem olvastam Németh László és Illyés Gyula besározódásáról, Bartók, Szentgyörgyi Albert és 60 másik közéleti ember kiállásáról a zsidótörvények ellen.
Dézsávű érzés kerített hatalmába a '30-as évek Mi a magyar vitájáról olvasva, mintha kicsit a jelenben érezném magam. Majd' egy század távlatából már mosolyogni való, hogy azoktól az íróktól és költőktől féltették az "igazi" magyar irodalmat, akik mára már teljes jogú tagjai a magyar Parnasszusnak.
Visszakanyarodva Németh Lászlóra: Ungvári az író Szárszón 1943-ban elmondott beszédéről említi, hogy annak egy antiszemitának tekinthető kitétele miatt Németh az inkriminált mondatot utóbb kitörölte a beszédből. Németh László a kést köszörülő Shylock fenyegető rémével hívja fel a figyelmet a korábban már majdnem teljesen asszimilálódott, de a zsidótörvények miatt ismét összekovácsolódott zsidóság bosszúszomjára. Apámnak megvan a szárszói konferencia 1943-as, a Magyar Élet Kiadó (Püski) által kiadott változata, a Kossuth Kiadó által 1983-ban készített, a konferencia előzményeit és hátterét is bemutató kiadványa valamint az 50. évfordulóra 1993-ban szintén a Püski Kiadó által kiadott könyve. Nos, mindhárom könyv a csonkítatlan Németh László-beszédet tartalmazza szemben a www.okm.gov.hu oldalon található forrással, melyben a beszéd "tompított" változata található. Egyébként a beszéd lényege ma is nagyon divatos téma: a kiegyezés óta a magyarok folyamatosan bennszülöttek saját hazájukban, mert az iparosítás és modernizáció idegen tőkével került végrehajtásra. Olyan társadalomra van szükség, melyben nem leszünk gyarmat. Ugye ismerős valahonnan.
A zsidó írók idegenszívűségének emlegetése is aktuális, elég ha csak az utóbbi évek eseményeire gondolunk: A Kossuth-díjas Kertész Ákost megfosztották Budapest Díszpolgára címétől azért, mert kimondott olyat, amit később a miniszterelnök is - hallgatóságával összekacsintva - hangoztatott. A Nobel-díjas Kertész Imrét "magyar származásúnak", Konrád Györgyöt pedig "külföldről magyarnak látszónak" említették a közmédiában illetve a Magyar Művészeti Akadémián.
A zsidó összeesküvés-elméletek is változatlanul divatban vannak. A minap egy társaságban egy hozzám hasonló műszaki értelmiségivel beszélgettem Pleszkán Frigyes öngyilkosságáról. Az illető azt mondta: Hát biztosan az volt a baj, hogy nem volt zsidó. Kérdő tekintetemre elmagyarázta, hogy nyilván a zsidók nem engedték érvényesülni, mert a dzsesszt is a kezükben tartják.
Ungvári Tamás könyve után mindenképpen újra meg kellett néznem Szabó István A Napfény íze című filmjét (birtoklom VHS kazettán, évek óta alig néztem video-kazettát, mert minden letölthető vagy megvan DVD-n). Megállapítottam, hogy Oscar-díjas rendezőnk két és fél órában sokkal jobban összefoglalta a zsidóság kudarccal végződő asszimilációjának témáját, mint Ungvári 600 oldalon...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése